Különböző adatbázisokban és rajongói oldalakon nyomon követhető, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek legsikeresebb magyar és kelet-európai filmjei és sorozatai a rendszerváltást követően hol és mikor kerültek újra elő a tévéműsorokban. Az ismétlés kulturális logikája sosem semleges, mindig megvan a maga politikája. Alapból azt gondolhatjuk, hogy a rendszerváltás éles cezúrát jelentett abból a szempontból, hogy a szocializmus időszakának politikailag és ideológiailag exponált alkotásai lekerültek a képernyőkről. Egyben azt is gondolhatnánk, hogy a direkt és szájbarágós propagandaalkotások úgysem voltak igazán sikeresek. Nem kár értük. Ezen a logikán egyet fordítva akár úgy is tűnhet, hogy ami igazán népszerű volt, az kellett, hogy tartalmazzon valami maradandót. Hiszen valóban kevés az olyan, a szocialista időszak alatt készült népszerű film vagy sorozat, ami egyértelműen diszkvalifikálódott. Ha nem a menedzserek és műsorszervezők elfogultságával és megalkuvásával magyarázzuk, ez a helyzet mintha azt sugallaná, a népszerűség vagy felmentést ad a politikai terheltség alól vagy legalábbis semlegesíti azt. Sarkítva megfogalmazva: míg a szocializmus idején az ideológia-politikai vonalazottsággal együtt, a rendszerváltás után annak ellenére voltak és maradtak népszerűek és kerültek műsorra ezen alkotások.

A fenti állítások azonban kimondatlanul, de politikum és népszerűség elválaszthatóságának tézisét hordozzák magukban, holott ennél azért ellentmondásosabb és összetettebb a helyzet. Ha csak a politikailag egyértelműen exponált, illetve népszerűség szempontjából is felkapott műfaji csoport, a háborús-bűnügyi-kalandfilmek és sorozatok példáit nézzük, számos olyan alkotást találunk, amelynek politikai, ideológiai pártossága zavaróan, idegenül hathatott a rendszerváltás utáni idők társadalmi-kulturális klímájában. A hatvanas évek második felében készült lengyel háborús sorozat, a Négy páncélos és a kutya például az egész szocialista táborban hihetetlenül népszerű volt, Lengyelországban kultikus státuszú alkotásként tartják vagy tartották számon. A sorozat a hatvanas évek vége, a premier után szinte folyamatosan műsoron volt, rengeteg alkalommal ismételték a hetvenes és nyolcvanas években, de a rendszervás után is. A kilencvenes években a lengyel közszolgálati tévé többször műsorra tűzte, méghozzá igen magas, epizódonként akár hárommilliós nézőszámmal. De a sorozatot sikerrel vetítette az egyik új kereskedelmi tévé és egy kábelcsatorna is. A Négy páncélos és a kutya az ezredforduló után DVD-n is megjelent. A T34-es tank csapatát (négy katona plusz egy juhászkutya) a második világháború frontjain végigkövető sorozat kalandot, drámát, humort és politikát kevert olyan módon, hogy az a legjobban megragadja a közönséget. Világos, hogy a politika, ami készítése idején „épp elég” volt, a rendszerváltás után már túl soknak számított. Főképp konzervatív körökből olyan kritikák érték a sorozatot, hogy az a második világháborús lengyel történelem szelektív és torzított képét mutatja be, különös tekintettel a szovjet megszállásra és a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitásokra. A 2000-es években számos panasz érte a köztelevíziót a sorozat sugárzása miatt és egy időre le is került a műsorról – hasonlóan a késő hatvanas évek másik, a keleti blokkban szintén népszerű sorozatához, az ugyancsak a második világháború idején játszódó Kockázat című kémsorozathoz. A Négy páncélos és a kutya emlékezetével foglalkozó vizsgálatukban Sylwia Szostak és Sabina Mihelj médiakutatók arra jutottak, hogy a sorozat népszerűségét és utóéletét, jelenidejű kommentárjait illetően nagyon markánsak a nemzedéki eltérések. Míg az idősebb generáció gyakran szóba hozta a történelemábrázolás problémáit és a propagandisztikusságot, a fiatalabb nézők számára ezek az aspektusok nem voltak lényegesek. Ők a sorozat szórakoztató jellegét emelték ki, míg a politikai vonatkozásoktól, amennyire lehetett, távol tartották magukat. A politikai aspektusok vagy akár a propaganda-elemek figyelmen kívül hagyása, illetve ironikus kezelése (mondván, a politika része az adott alkotás által teremtett élménynek, sőt, a maga módján egyfajta szórakoztató faktor) olyan, valóban inkább a fiatalabb nézők köréhez köthető attitűd, ami a szocialista időszak popkultúrája körül felfutó ezredfordulós nosztalgia- és retro-hullám egyik legfontosabb összetevője.

A szocializmus idején készült népszerű sorozatok propagandisztikus vonatkozásainak értelmezése és újbóli bemutatók kontextusának problémává tétele különösen izgalmasan vetődött fel a csehszlovák televízió és a csehszlovák állambiztonság reprezentatív közös produkciója, a Zeman őrnagy esetei kapcsán. A hetvenes években készült sorozat az 1945 utáni kommunista Csehszlovákia harminc évét követte végig harminc kiemelt bűnügy sikeres felderítésén keresztül. A címszereplő Zeman őrnagy mint szocialista szuperhős emlékezetes és általában egyértelműen politikai indíttatású vagy politikai motivációjú eseteket oldott meg. A sorozat a rendszerváltás után is műsorra került, mégpedig nem pusztán a kilencvenes években indult kereskedelmi csatornák, hanem a cseh köztelevízió műsorán is szerepelt. Amikor a kilencvenes évek legvégén a Zeman őrnagy köztévés ismétlése felmerült, a vezető cseh napilapok komoly terjedelemben tárgyalták a bemutató mellett és ellen szóló érveket. Mindezen túl a cseh médiatanácsban is éles viták folytak. Végül az a döntés született, hogy bár a Zeman őrnagy egy elnyomó rendszer propagandisztikus terméke, a sorozat ismételt műsorra tűzése nem ütközik semmilyen jogszabályba. A vetítéseket mindazonáltal egyfelől félórás dokumentumműsorok, másfelől stúdióbeszélgetések követték, amelynek során az egyes epizódok politikai és propaganda elemeinek tárgyalása, tehát a kritikus politikai tartalomra való reflexió volt a cél. A dokumentumműsorok pedig a sorozat által átírt történelmi, politikai események korrekciójára, a „valódi történelem” bemutatására törekedtek. Zeman őrnagy (utólagos) esetei azért különösen érdekesek, mert a sorozat a kelet-európai népszerű tévés kultúra egyik ideológiailag leginkább terhelt alkotása, amely méltán váltott ki vitákat, és amelynek újrakeretezett, a jelenidő perspektíváját, értékeit és kommentárját tartalmazó kísérő műsorai a népszerű/politikai műsorokkal kapcsolatos emlékezetpolitika mozgásterét, lehetséges megoldásait mutatják. (A kereskedelmi televíziós ismétlés és a DVD kiadás alkalmával ezek a kísérő műsorok amúgy hiányoztak.) Hasonló magyar példát nem nagyon találunk, ami betudható annak, hogy a hazai bűnügyi-háborús sorozatok kevéssé voltak politikailag exponáltak (a Kántor semmiképp sem a Zeman párdarabja), illetve a humoros, ironikus attitűd csökkentette a politikai kitettséget (mondjuk az Egy óra múlva itt vagyok vagy a Bors esetében). Paratextussal ellátott utólagos bemutatóra persze van példa hazai terepről, de a Szomszédok rövid életű, úgynevezett „buborékos” újrázása a 2000-es évekből, amikor a köztévé új kiadásban, szöveginzertekkel és vizuális gegekkel próbálta feldobni és kommentálni a sorozatot, korántsem a politikai reflexió példája volt (és az alkotó, Horváth Ádám tiltakozása, valamint a nem különösebben lelkes nézői visszajelzések miatt hamar le is került a műsorról).

Amúgy az ezredforduló cseh médiakultúrájában, amelyben a nosztalgia és a retro masszív trendet képviselt, más sorozat ismétlése is kiváltott vitákat, ám például a Nők a pult mögött sokkal kevésbé volt politikus alkotás, ahogy az újbóli műsorra tűzése sem kevert igazán komoly viharokat. Ebben persze annak is része lehetett, hogy a közértvezető elvált „szocialista szupernő” (Paulina Bren megfogalmazása) mindennapjairól szóló sorozatot nem a köztévé, hanem egy kereskedelmi csatorna tűzte műsorra. Amúgy arra a rendszerváltás utáni cseh populáris mozgóképkultúra, illetve a „bársonyos retro” kultúrájának egyik kortárs elemzője, Pehe Veronika hívta fel a figyelmet, hogy a Zeman őrnagy epizódjaiban az ideológia annyira nyilvánvaló és explicit volt, hogy épp ezért nem kellett attól tartani, hogy észrevétlenül megfertőzi a nézőt. Ez pedig érdekesen gondoltatja újra a kérdést, hogy vajon a direkt és nyilvánvaló vagy pedig a rejtettebb, áttételesebben jelen lévő ideológia a veszedelmesebb? Az ideológia mint az ártatlan és figyelmetlen nézők és lelkek „besurranó tolvaja” persze nem csak a szocializmus időszaka és annak emlékezete kapcsán kerülhet elő, mindazonáltal a posztmodern irónia sokszorosan reflexív keretezése mellett egyéb megközelítések is elférnek, elférnének a posztszocialista nosztalgia és az ismétlések kulturális-politikai logikájának értelmezői terepén.