A televíziózás globális történetében a szocialista időszak kelet-európai televíziója sokáig ritkán kutatott területnek számított. Ez a helyzet csak az elmúlt egy-két évtizedben, új kutatások és úttörő monográfiák (mint Imre Anikó vagy Sabina Mihelj és Simon Huxtable kötetei) nyomán kezdett változni. A szocializmus időszakának televíziózását most már nem csak szimpla propagandamédiumként, hanem árnyaltabb, több szempontú elemzésekben vizsgálják – kitüntetett szerepet tulajdonítva a hétköznapok formálásában és megélésében betöltött szerepének.

Kelet-Európában a televíziózás az 1960-as években tört át, a különböző országokban más és más ritmusban, de egyaránt ekkor ugrott meg a háztartásokban a tévékészülékek száma. A Sabina Mihelj és Simon Huxtable monográfiájában közölt adatok szerint 1960-ban az NDK-ban és Csehszlovákiában már 17 lakosra jutott egy tévékészülék, Magyarországon majdnem 100, Bulgáriában pedig 1577 lakosra. Öt évvel később, 1965-ben az NDK-ban és Csehszlovákiában már minden öt-hat lakosra jutott egy tévé, de Lengyelországban, Magyarországon és a Szovjetunióban is 12-15 lakosra jutott már egy készülék; 1970-re pedig hasonló arányok voltak jellemzőek Bulgáriára, Romániára és Jugoszláviára is. Hogy milyen műsorok és adások, milyen fikciós és nem fikciós tartalmak voltak elérhetőek, az természetesen más kérdés – a tévé azonban az évtized végére a modernizálódó kelet-európai világnak is a központi része lett.

Ebben a rengeteg változást hozó évtizedben, amikor a televízió rohamtempóban költözött be a kelet-európai otthonokba és emberek tízmillióinak hétköznapjaiba, a tévé a világ újrafelfedezésének és megértésének úttörő médiuma volt. A korszak tévékultúrája az otthonosság, ismerősség, közelség és a közösség-élmény jegyében formálódott. A tévé közel hoz, ismerőssé tesz és közösséget képez. A nappali középpontját képező tévékészüléket körül ülő nagycsalád vagy a társasházi lakóközösséget összehozó közös tévézés képei (ahogy azt Herskó János 1960-as vígjátékában, a Két emelet boldogságban is láttuk) egyszerre voltak sztereotípiák, víziók és valóságos tapasztalatok megjelenítői.

A szocialista korszak televíziója oktatott, nevelt, felmutatott és ismeretet terjesztett: nevelve agitált és szórakoztatva propagált. Ugyan a populáris emlékezet elsősorban a Szomszédok kapcsán emlegeti a tételmondatokba merevedett, kamerába tekintő szereplők hétköznapi bölcsességeit, a tévé mint a nézők millióinak tanítója igazán a hatvanas években volt elemében. Minden korosztályt igyekezett megmozgatni, arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb közönséget nevelje, aktivizálja és szórakoztassa. Ennek jegyében az „ilyen a világ” kisrealizmusát az „ilyen kellene, hogy legyen a világ” víziója keresztezte. A szocialista tévé saját magára mint kiegyensúlyozott és felvilágosult médiumra tekintett, amely humorral és bölcs megértéssel villantja fel és igazítja ki a hétköznapok kisebb-nagyobb hibáit, és mutatja meg az önformálás és a közöségformálás útját. Emberképe szerint pedig az aktív, saját magáért és a közöségért kiálló „hétköznapi hősöket” állítja az előtérbe. Távol állt ez az ötvenes évek szocreál termelési és nevelődési történeteitől, de legalábbis humorral és játékossággal próbálta felülírni a sablonosan merev ember- és társadalomképet. Ez a humor és játékosság aztán a hetvenes évektől kezdve egyre inkább átadta a helyet a szatírának, amely az esendő és nem is feltétlenül sikerre ítélt hősöket mind lehetetlenebb helyzetekben és egyre furcsább történetekben mutatta be (például a nyolcvanas évek egyik ritkán emlegetett sorozatában, a Dánielben). A Szomszédok már említett néptanító jellege a példa azonban arra, hogy az edukációs attitűd messze nem veszett ki a magyar sorozatokból a nyolcvanas években sem (sőt, ha például a kilencvenes években készült, Frici, a vállalkozó szellem kapitalista iskolatörténetére gondolunk, akkor látható, hogy még a rendszerváltást is túlélte). Mindezen túl Taki bácsiék lépcsőházi bölcsessége talán azt is szépen megmutatja, hogy a didaktikusság korántsem csak a hatalmi, kultúrpolitikai érdekérvényesítéshez kötődött és kötődik, hanem alkotói víziónak is része lehet – és nem utolsósorban (bár túlzás lenne a Szomszédok sikerét ehhez a momentumhoz kötözni) nézői igény is volt és van rá.