Latinovits Zoltán (1931–1976), a hatvanas-hetvenes évek egyik férfisztárja, a női közönség kedvence meglehetősen sokoldalú színész volt. Tehetséges, jóképű és titokzatos személye rengeteg, markánsan különböző szerepet testesített meg élete során színházban és filmben egyaránt; nemhiába színészkirályként él a köztudatban (még napjainkban is).

Jelen írásomban két kevésbé ismert szerepét szeretném kiemelni az 1960-as évek filmtörténetéből, mely korszak különösen izgalmas, hiszen a magyar filmművészet aranykorának tekintjük, több szempontból is. Az 1956-os forradalom utáni, 1962-ig tartó időszak a restauráció korszaka volt a magyar történelemben. A forradalmat követő megtorlás, a régi-új hatalom kiépítése – élén Kádár Jánossal – és az új gazdaságpolitika átformálta a társadalmi viszonyokat is. 1963-ban a kádári konszolidáció kezdetét vette az amnesztiával, az új (1968-as) gazdasági mechanizmus előkészítésével, illetve a liberalizálódó kultúrpolitikával (élén Aczél Györggyel). Ezáltal elkezdett kialakulni egy párbeszéd a társadalom és a hatalom között; szemben az 1950-es évek szigorú előcenzúrájával, a ’60-as években az utócenzúra lett jellemző a filmeket tekintetében, illetve bevezették a három ’T’ kategóriáját: tűrt / tiltott / támogatott. A filmek egyre több politikai szerepet vállaltak („cselekvő film”), illetve megjelentek az identitás történetek – egyén-közösség-nemzedéki viszonyokban. Továbbra is maradtak azonban olyan tabutémák mint az 1956-os (ellen)forradalom – ebben Nagy Imre szerepe és kivégzése, illetve Kádár János tevékenysége – a szovjet megszállás bírálata, a Szovjetunió bírálata, az egypártrendszer vagy az antiszemitizmus.

Mindezek ellenére azonban a politikai korlátok lazulásáról beszélhetünk ebben az évtizedben, illetve a művészi alkotómunka kereteinek bővüléséről. Formatörténet szempontjából jelentős kiemelni, hogy az 1960-as évtized az új hullámok és az európai modern film korszaka – nemcsak stilisztikai, hanem tartalmi szempontból is jelentős mindez. A hatvanas évek szerzői filmjeinek stílusai és megoldásai, olykor történet szálai éppúgy hatottak a műfaji filmekre, miként a szerzői filmesek; gyakran építkeztek jól ismert szórakoztatófilmes sémákra gyakran kiforgatva azokat. A magyar filmtörténeti kánon csúcsa a hatvanas évek olyan szempontból is, hogy ezt az évtizedet a szerzői és a szórakoztató filmkészítés egyensúlya jellemzi. A műfaji filmeket tekintve a vígjátékok, a zenés filmek, illetve a kalandfilmek (főként irodalmi adaptációk és kosztümös filmek) voltak kiugróan sikeresek. A bűnügyi filmek e szempontból problematikusak voltak a szocializmusban, hiszen azt a kérdést feszegették, hogy hogyan lehet része a bűn a szocialista társadalomnak. Az 1950-es évek sematizmusával és szabotázsfilmjeivel szemben ekkor gyengült már a politikai töltet a bűnfilmekben is, a műfajiság pedig elkezdett erősödni.

Az ideológiai töltet gyengülését és a műfajiság felerősödését láthatjuk Várkonyi Zoltán Foto Háber című 1963-as és Nádassy László Fény a redőny mögött című 1965-ös filmjeiben. Mind a két film kémfilm, mely műfaj implicit módon tartalmaz politikai töltetet, hiszen a kémfilmek alapja, hogy kormányzati ügynökök tevékenységét mutatják be, annak kockázatával, hogy az ellenfeleik leleplezik őket. A kémfilmek főbb jellemzői az akció és harc jelenetek, az üldözés, illetve a fejlett technológiai eszközök (és speciális kütyük) használata. Gyakran játszódnak egzotikus, távoli helyszíneken. A ’60-as évek hidegháborús hangulata tulajdonképpen adta magát, hogy filmre vigyék. A magyar kémfilmek különlegessége viszont az ilyen típusú filmekben felállított jó-rossz erőviszonyából fakad, ugyanis általában a kémek a pozitív hősök, akik tevékenységükkel megállítják a negatív gonosztevők terveinek kivitelezését.

A Kádár-korszak konspirációs filmjeinek fele ebben az évtizedben született. Ezen filmekben az említett jó és rossz oldal a következő felállásban teljesül: a rendőrök a jók, a bűnözők pedig (akik nyugati kémek vagy nyugati származásúak vagy egyszerűen valamiféle kapcsolatuk van a Szovjetunión kívül) a rosszak. Ugyanakkor a filmek sokáig félrevezetik és bizonytalanságban tartják a nézőt, hogy a karakterek hová is tartoznak. Általában a filmek második felében válik világossá, hogy a néző szurkolhat a civilbe öltöztetett rendőröknek. A rendőrség és az ország célja, hogy leleplezze a mindenre elszánt, ország megbénításával fenyegető, nyugati irányítású bandákat, illetve elhárítsák az effajta veszélyeket. A bűnözők általában profik és dörzsöltek, de mielőtt a néző megszerethetné őket, gyorsan megölnek valakit. További nagyon fontos elem a Központ – a nyomozásokból befolyó adatokat összesítő, a mozaikokat ismerő rendőri vagy konspirációs szervezet. A Központ az ügynököknek rejtjelezve – telefonon, írásos üzenetekkel, kódokkal, újsághirdetések révén üzen. A főhadiszállást teljes fizikai valójában és fejlett technikai felszereltségében a filmek második felében mutatják. A Központból érkező utasításokat mindenki elfogadja, nem kérdőjelezi meg őket – ezzel is jelezve, hogy olykor ez a szervezet még a rendőrségnél is magasabb szinten van.

Várkonyi Zoltán Fotó Hábere egy fényképészüzletről szól, ahol valamiféle gyanús tevékenység folyik – a kirakatban üzennek főnöküknek és fénykép megrendeléseken és előhívásokon keresztül kapnak új utasításokat. A börtönből szabaduló Csíky Gábor (Latinovits Zoltán) lelkész beépül a szervezetbe, hogy megtudja miben mesterkednek Háberék és ki a főnökük. Háber kezdetektől gyanakszik, így megkéri kolléganőjét, Annit (Ruttkai Éva), hogy felügyelje a férfi tevékenységét, a nő azonban beleszeret a férfiba, így abban a hitben, hogy megmentse őt a bűnös léttől, belepiszkál a bűnszervezet üzeneteibe…

A filmben Latinovits alakjáról elég későn derül ki, kicsoda valójában és kiknek dolgozik. A film végén világossá válik, hogy csak kölcsönvette Csíky Gábor személyazonosságát a bűnös Nyugati bandába való beépüléshez. Latinovits titkos ügynök karaktere James Bond figuráját idézi – mindenféle technológiát kiválóan kezel, legyen szó kódfejtésről, könyves szekrénybe rejtett széf feltöréséről, fegyverhasználatról vagy egyszerűen fotóelőhívásról, kicsinyítésről / nagyításról. (Különösen izgalmas az a jelenet, amik Háberék betörést követnek el, majd miután távoznának, a megjelenő rendőr karakterét Latinovits ösztönös, gyors mozdulatokkal lövi le – bizonyítva ezzel a csapathoz való hűségét. Ám később megtudjuk, hogy e drámai jelenet, puszta színjáték volt a rendőrség részéről.) Karakterében külön izgalmas a szerelmi szál és annak kezelése – Anni szerelme nem téríti el az ügy megoldásától, valamint nem fél, hogy a nő leleplezi, sőt inkább mondhatni kihasználja a nő elbizonytalanodását és kiugrási kísérletét a csapatból, hogy közelebb vigye az ügyet a megoldáshoz. Latinovits kiválóan hozza a Bond-filmekre emlékeztető dekadens, ironikus, közömbös hangvételt játékával. Bár a film happy-enddel zárul, végül nem tudjuk meg tulajdonképpen mitől is sikerült megvédenie a társadalmat. (Mi volt az R100, mi volt a szervezet célja?) Mindenesetre a film kiemelkedő a rendőrfilmek tekintetében is, hiszen ez a kémfilm a rendőr karakterét individualizálja (nem csak egy arctalan rendszert látunk), valamint erőteljes benne a kalandromantika, a végén viszont meglepő, de talán inkább kissé csalódást keltő lehet, hogy a néző végig a rezsim kiszolgálójáért izgult – a pontos motivációk felfedése és elmagyarázása nélkül. Külön érdekesség, hogy a Hábert alakító színész (Szakáts Miklós) maga is ügynök volt.

A fényképészműhelyben emelkedik ki a modernista hatás: többször is megjelennek a korszak ismert színész legendái: Páger Antal, Psota Irén, Sinkovits Imre – akikről egy darabig nem tudjuk eldönteni milyen jelentőségük lesz a filmben – hiszen megjelenve, azt gondolnánk nagyon is jelentőségteljesek lesznek. Ám Várkonyi csak megtréfálta a közönséget; a színészek önmagukat játsszák, ettől is kap a film egy ironikus, önreflektív töltetet. (Egy másik kissé kiugró pillanata a filmnek az akció sikerességének megünneplése; rengeteg alkohollal és meglehetősen lengén öltözött táncoslányokkal – ami mind a kémfilmekre általában, illetve az évtized modernista filmjeire is jellemző.)

Nádasy László Fény a redőny mögött című, két évvel később megjelent filmje éppoly szórakoztató és még kevésbé világos történetet vonultat fel a nézők előtt. Egy új mérnök, Torday Géza érkezik egy campingfelszereléseket készítő gyárba, amely valójában fegyvereket gyárt. Az igazgató gyanús nyugati üzleti kapcsolatokkal rendelkezik, közben mások meg akarják semmisíteni a gyárat. Tordayról kiderül, hogy az elhárítás oldalán áll, szerelme, Magda (a gyárba beépült ember) szintén. Tóth Gábor (Latinovits Zoltán) állambiztonsági főhadnagynak álcázva magát beépül, és a fegyverekről, illetve a gyár megsemmisítéséről több külföldi bűnbandával is üzletel. A film végül az ő üldözését mutatja be részletesen.

Latinovits karaktere itt a rossz oldalon áll – most is kémkedik, csak épp az ellenkező oldalon. Itt kezdetektől ellenszenvesnek igyekeznek beállítani a készítők; gátlástalanul gyilkos – először a főmérnököt, majd két másik ügynököt, aztán egy ártatlan kamionssofőrt, aki túlélte a világháborút, mindemellett Magdát is fizikailag bántalmazza, leüti. Gyilkos tetteinek gyanúját pedig eleinte mindig Torday-ra tereli – akit ezért le is tartóztatnak. Az állam emberei vele szemben mindig jóindulatúak és kedvesek.

A filmben technikailag mindkét fél nagyon fejlett. Latinovits karakterének edzettségét, rátermettségét már a film elején egy utcai verekedés, majd egy betörés jól bemutatja. Technikai tudása mellett – kiválóan lő és kezeli a különleges, harminc perc után önmegsemmisítő lézerkütyüt, illetve felrobbantani egy autót benne két halottal egy domboldalon – vág az esze: két külföldi bandát is kijátszik egymás ellen, a harmadik lenne a magyar rendőrség. De a magyar államvédelem képes két beszélgető embert a Népstadion zajos lelátóján is lehallgatni, rendelkezik zsebben hordható radioaktivitást mérő eszközzel, valamint az említett központ itt is nagyon fejlett: képesek valós időben lekövetni valakit a városban, átforduló rendszámtáblás autójuk van, és helikopterrel képesek utolérni egy Bécsbe tartó vonatot.

A film érthetetlensége (kivételesen) nem igazán tudható be a modernizmus egyik jegyének. A film egy vonatbalesettel indít, ahol egy embert felismerhetetlenre gázolt a vonat. Erre az indító eseményre később semmi nem utal, a film utolsó tizenöt percében, amikor Tóth Gábort leleplezik, válik világossá, hogyan is szerezte meg az állambiztonsági főhadnagy személyazonosságát. A motivációk és okok itt is tisztázatlanok maradnak. A csavaros történet kapcsán ezt nyilatkozta a rendező: „Arra való törekvésünkben, hogy a mozivásznon gyors akciók kövessék majd egymást és az üldözés tempóját fokozzuk, hogy úgy mondjam, elfeledtette velünk a logikai szálak kellő időben való beépítését a történetbe. Következésképp a nézők sem tudják kibonyolítani az összekuszálódott szálakat. De van egy mentségem is: ez az első krimifilmem.” Mindemellett a film nagyon szórakoztató, akciójeleneteit tekintve meglepő és kiemelkedő darab a korszakból.

A kémfilmek általános jellemzői mellett tehát mindkét film épít a kalandromantikára, a csavaros történetre és a magyar államvédelem pozitívumaira a nyugati fenyegető kémekkel szemben – még ha ezt olykor mai szemmel meglehetősen nevetségesen is teszi. (Hiszen ki ne gondolná, hogy a nyugati országok kémkedtek volna a fejlett szocialista találmányok ellen?) Külön érdekesség, hogy bár az 1956-os forradalom tabunak számított, mindkét filmben hivatkoznak rá – a Fotó Háber lelkésze épp a forradalom utáni fogságból szabadul; a Fény a redőny mögöttben pedig az állam emberei bár disszidáltak, visszatértek Magyarországra, és mint megjavult, nemes emberek folytatják az állam védelmezését.

Mindkét filmben kulcsfontosságú karakter Latinovits Zoltán. Külön izgalmas, hogy míg Várkonyi filmjében James Bond mintára az állam oldalán, addig Nádassy filmjében a fenyegető és hanyatló Nyugat oldalán áll. Ettől függetlenül verekedni, gyilkolni és kémkedni kiválóan tud – bármit megtanul és megfejt, amire szüksége lehet, és még a nők sem képesek elvenni az eszét vagy kizökkenteni célkitűzésének elérésében, akkor sem, ha az ő érdekében piszkálnak bele a bűnös tevékenységekbe. Titokzatos karaktere, sötét tekintete, rátermett fizikuma, mély hangja és sokszor iróniával teli hanglejtése tökéletes rejtélyt ad a nézőnek a film kezdetétől karakterének hovatartozását illetően; ezáltal arcot adva hol az arctalan vészjósló Nyugat, hol a mindent legyőző és roppant fejlett magyar Állam tevékenységének.