A bűnügyi történetek mellett a kelet-európai szocialista tévékultúra egyik nagy hatású tematikus-műfaji csoportját a hétköznapi történetekkel foglalkozó, illetve procedurális (egy-egy foglalkozási csoport vagy munkahelyi kollektíva körében, így üzletben vagy kórházban játszódó) sorozatok jelentették. Ezekben a történetekben a jellemfejlődésnek a szocialista realista filmekből ismert nevelődési formája átadta a helyét a lassan bontakozó környezet- és karakterrajznak. A főszereplő vagy főszereplők figurája itt is fontos volt, ám a határozott az önformálás helyett a hétköznapi kihívásoknak való megfelelés és a miliő bemutatása került az előtérbe. 

Szépen mutatja ezt az átmenetet a hatvanas évek végének sorozata, a Princ a katona, amely a Néphadseregbe frissen besorozott főhős és társai kalandjainak révén kívánta a jelenidő Magyarországának körképét megmutatni. Princ nem élmunkás, de nem is igazi herceg. Ő az Élmunkás tér hercege, egy angyalföldi vagány, aki a gyári munka mellett autószerelőként fusizva szép pénzt keres, sok kapcsolatot teremt és minden buliban benne van, legyen az italozás vagy egy parkban csókolózó szerelmespár zaklatása. Bár szeretné megúszni a katonaságot, a trükkjei nem jönnek be, a két év katonaidő őt is várja. A Princ azonban nem szocreál sorozat, így a középpontjában nem a nonkonformista vagány megigazulásának nevelődési története áll. Az ezredes rózsáit eltüntető Princ ugyan már a második epizód végén fegyelmezetten szavalja a katonai esküt, később mégis nyitott az újabb kalandokra. A sorozat érezhetően többfajta elvárásnak próbál megfelelni. Egyfelől vonalas példázat a honvédség működéséről, másfelől társadalmi problémák laza katalógusát is igyekszik nyújtani (alkoholizmus, cigányság beilleszkedése, nemzedéki konfliktusok). 

A Princ felemás fogadtatása után a hetvenes években a hasonló karakterű magyar sorozatok készítése megritkult. A Robog az úthenger szatirikusnak gondolt eklektikus falusi road movie-ja mellett idehaza kevés hétköznapi közegben játszódó sorozat készült. A prímet inkább a történelmi kalandfilmek vitték. Aki a hetvenes évek fél-fikciós magyar tévés kommentárját keresné, az egy műfaji szempontból is unikális vállalkozáshoz, a Családi körhöz kell, hogy forduljon. A többi kelet-európai tévékultúrában azonban a hetvenes évek többek között a hétköznapok fikciós krónikáival jellemezhető. A lengyel tévében egy középkorú mérnök válsága és családi élete ragasztotta a nézőket a képernyő elé. (A negyvenéves férfi című sorozat olyan kiemelkedően népszerű volt, hogy a rendszerválás után, húsz év távlatából, még egy évadnyi folytatása is elkészült.) A csehszlovák tévében pedig a Nők a pult mögött és a Kórház a város szélén volt a vezető fikciós tartalom. Főhőse, az elvált, gyerekeit egyedül nevelő Anna egyszerre áll helyt odahaza és az élelmiszerbolt vezetőjeként – talán nem véletlenül nevezte őt a kor tévésorozatról és a csehszlovák szocializmusról írt könyvében Paulina Bren szuperasszonynak. 

Az életközepi válságba került lengyel mérnök, a cseh boltvezető és társaik történeteihez a nyolcvanas években próbált felzárkózni a Magyar Televízió. Ekkor készült sorozataink mindegyike valamiképp az érvényesülés, illetve az egyéni és a közösségi előrejutás késő-Kádár kori csapdahelyzetei körül kering. A Dániel főhőse az oly sok korábbi történetből ismerős kisember. Mondhatni, a szocializmus kisembere, akinek mottóját („én is itt vagyok, nem látják?) akár szó szerint is érthetjük. A jólelkű és igyekvő fotós ugyanis egy apró Fiat 500-assal próbált érvényesülni a zsúfolt budapesti forgalomban. A Huszti Péter által alakított férfi olyan naiv, hogy az már fájdalmas. Protekció nélkül akar mindent elintézni, rögtön ott van, ha segíteni kell másoknak, épp csak a saját érdekeivel és értékeivel nincs tisztában. Ha a Dániel a szocializmus idealizált kisemberének a paródiája, a pár évvel később készült Szálka, hal nélkül a vállalkozói szocializmus hőseinek abszurdba hajló szatírája. Wágnerék családi vállalkozása mindenre vállalkozik, szerel és javít, sürög és forog. Csakhogy mire vezet mindez egy javíthatatlan országban, egy olyan társadalomban, ahol semmi sem stimmel? A Dániel és a Szálka, hal nélkül a túlzásba vitt jóakarat, illetve a túlpörgetett vállalkozói szellem karikatúrája. Aktivitásban egyik sorozat hősei sem szenvednek hiányt, ám ez a túlpörgetett aktivitás a működésképtelenség és az élhetetlenség szinonimája lesz mindkét esetben.

Mintha csak a Dániel és a Szálka, hal nélkül férfiközpontú, hiperaktív világát kellene ellenpontozni, a nyolcvanas évek két másik sorozata a segítőkészség, illetve az érvényesülés témájának női változata volt. A lakókerületi bizalmi posztját elnyerő feleség történetét mesélő 78-as körzet a közösségért való cselekvés és a családi béke konfliktusát vélte humorforrásnak. A 8 évszak más műfajban, az eddigi komikus verziókkal szemben egyedüliként, drámát és humort keverve próbálta megragadni a nyolcvanas évek Magyarországát, egy vidékről a fővárosba költöző és érvényesülni akaró lány, illetve családja és környezete történetén keresztül. Az átütő siker azonban itt is elmarad. Ráadásul még vége sem volt a 8 évszaknak, a Magyar Televízió máris elkezdte sugározni újabb vállalkozását, a Szomszédokat.

A szocialista tévésorozatok tehát be akarták költöztetni hőseiket családok millióinak nappalijaiba, mégpedig úgy, hogy életszagú, eleven és tanító jellegű történeteikkel összenyissák a falakat családok, kisközösségek, a televíziós fikció és a külvilág között. A jelenidőben játszódó magyar sorozatok a szocializmus nagy elbeszélését, az önmagát alakító és a közösségért cselekvő egyén történetét akarták példaként felmutatni, de úgy tűnik, hogy a társadalmi rend határairól szóló bűnelbeszélésekben sokszor túl átlagosak és túlontúl hétköznapiak lettek a hősök, a hétköznapok világát bemutató komikus verziókban pedig a túlpörgetett aktivitás ütött vissza. A hétköznapok nagy médiuma valahogy pont a hétköznapisággal nehezen tudott mit kezdeni.