A Kádár-korszak magyar tévésorozatai közül a bűnügyi, kalandos vagy a hétköznapokat megörökítő sorozatokra szokás emlékezni. A Kántor, a Linda, A Tenkes kapitánya, a Szomszédok mellett pedig ott vannak klasszikus művek sorozatadaptációi is: az Abigél, A fekete város és társaik. A sorozatok a tévés fikciógyártás legnépszerűbb áramlatát jelentették, az irodalmi adaptációk pedig a minőség hagyományát. Mi történt, ha ez a kettő találkozott?

Az irodalmi klasszikusok tévés adaptációi a szocialista korszak magyar televíziójának igazán változatos és gazdag csoportját alkotják. A hetvenes-nyolcvanas években évente hozzávetőleg száz-százhúsz tévéjáték és tévéfilm készült, komoly részük adaptáció volt. Nem telt el tehát úgy hét, hogy valamilyen hazai, külföldi, klasszikus vagy kortárs irodalmi mű nyomán készült magyar televíziós produkció ne került volna a nézők elé. (Ahogy nagyjából hetente kerültek színházi előadások is a tévé műsorára, a rendszeres tévés színházi közvetítéseknek köszönhetően.) Ezeknek a műsoroknak a nézettsége ugyan nem vetekedett a legnépszerűbb hír- és politikai műsorok, vetélkedők vagy sorozatok öt-hat-hét milliós nézettségével, de így is folyamatosan milliós nézőközönség számára biztosítottak irodalmi alapú fikciós tartalmat. Sokat és sokfélét. A tévéjáték a maga kamara-formájával (leggyakrabban műteremben, kevés szereplővel, kötöttebb vizuális stílusban forogva) szinte szimbiózisban élt az adaptációkkal, de a nagyobb költségvetésből és magasabb produkciós lehetőségekkel dolgozó tévéfilmek, illetve sorozatok is szívesen fordultak irodalmi adaptációk felé. Ez a szám, az évi száz-százhúsz produkció nemcsak tekintélyes mennyiséget jelentett, de azt is garantálta, hogy a kötelező olvasmányokon, valamint a közismert klasszikusokon és kortárs alkotásokon kívül is széles merítésben kerüljenek irodalmi adaptációk a képernyőre. Ez pedig az irodalom és a kulturális hagyományok láthatósága szempontjából egyaránt kulcsfontosságú volt, miként kultúrpolitikai szempontból is előnyt élvezett az irodalmias alapú kulturális-művészeti közvetítés. Mindebből az eklektikus, mert stílusát, műfajait, technikai és művészeti-kreatív kivitelét tekintve egyaránt hullámzóan változatos, ám elképesztően bőséges műsorcsoportból igen kevés maradt fent a kulturális emlékezet rostáján. Pedig nemcsak egy magyar és világirodalmi lexikont (tankönyvet, wiki-szócikket) lehetne megtölteni a tévés irodalmi adaptációk alapjául szolgáló művek és szerzők címeivel és neveivel, hanem a korszak legkiválóbb és legnépszerűbb színészeinek majd’ teljes köre látható volt ezekben a tévéjátékokban, tévéfilmekben és sorozatokban. Mégis, túlnyomó többségük a láthatatlan mozgóképes hagyományaink körébe tartozik. Amikor tehát a magyar tévés sorozatkultúra és az adaptációk kapcsolatát akarjuk áttekinteni, ennek a láthatatlanságnak, avagy kulturális vakfoltjainknak a kérdését kell megvizsgálni. Ehhez első körben érdemes kicsit belemerülni abba a kultúrpolitikai környezetbe, amely az irodalmi műveltség eszméjét és eszményét próbálta a tömegek számára népszerűsíteni, továbbá érdemes megnézni azt is, vajon a kitüntetett kultúrpolitikai célok ellenére miért nem volt akkora presztízse a televíziós irodalmi adaptációknak.

Ami a kultúrpolitikai értékeket és célokat illeti, a szocialista kultúrpolitika és a televízió a kultúra közkinccsé tételét kiemelt feladatnak tekintette. A kultúra mindenkié – az emancipációs szlogen mögött egy idealizált és ideologikus emberkép és műveltségkép állt, miközben a kulturális különbségek megszüntetésének, de legalábbis csökkentésének a programja a kevés hasonlósággal és közös értékkel bíró huszadik századi keleti és nyugati politikai berendezkedések egyik közös pontja volt. Az önformálás és a közösség megteremtésének kitüntetett eszközeként értelmezett kultúra alatt a szocialista kultúrpolitika a hatvanas évektől kezdve kevésbé ideologikus, de azért politikus és pragmatikusan konzervatív humanista kánont értett, amely a szórakoztatás felé nyitottabb volt mint az avantgárd felé. A kultúra felemel, formál és szórakoztat, ezt a kultúrát azonban minél szélesebb körhöz kell eljuttatni. A könyvkiadásban az ötvenes évek közepén indult Olcsó Könyvtár sorozat képviselte ezt a filozófiát: nagyjából hetente jelent meg egy-egy zsebben elférő méretű, papírborítású kötet, válogatott hazai és egyetemes klasszikusok. 3-4 forintért, egy kiló kenyér áráért lehetett megkapni egy-egy könyvet (a „legendás” kilós fehér kenyér ára 3 forint, illetve 3 forint 60 fillér volt a hetvenes évek végéig). Magas kultúra – olcsó kiadásban, tömegeknek. Ezek a kötetek általában több tízezer példányban jelentek meg, a spektrumon pedig a klasszikus magyar és világirodalom mellett kortárs művek is szerepeltek, erős, de nem totális ideológiai orientációval (azaz a „haladó hagyományok” kiemelésével). A hazai szerzők közül Móricz, Jókai és Mikszáth, a világirodalom nagyjai közül Balzac, Stendhal, Hemingway, Tolsztoj számos műve megjelent a sorozatban. Az Olcsó Könyvtár a minőségi kultúra tömegekhez való eljuttatásának egyik leglátványosabb eszköze volt – azt azonban a kortárs digitális „végtelen választék” korában és tapasztalatával elég jól tudjuk, hogy az, hogy valami elérhető, még nem garancia arra, hogy valóban tömegek fogják használni, forgatni, olvasni, nézni is. Az Olcsó Könyvtár köteteivel tele voltak a polcok, és bár a sorozat nyilvánvalóan rengeteg új és régi olvasót hozott, de arról, hogy az Üvöltő szelek vagy a Bovaryné vonatkozó kiadásait valójában mennyien olvasták, nem sokat tudunk.