Annak, ahogy a népi kultúra és a társadalmi képzeletvilág univerzális motívumai, hősei és karakterei sajátos módon aktualizálódnak egyes helyi kultúrákban az adott társadalmi és politikai viszonyok között, az egyik legszínesebb példája a népi igazságosztó kalandhősök alakváltozata. Az 1950-es és 1960-as évek kalandfilmjei és sorozatai nyugaton és keleten egyaránt előszeretettel építettek törvényen kívüli igazságosztók történeteire. Robin Hood kalandjai az 1950-es évek közepétől előbb a brit nézők körében, majd a nyugati és amerikai piacon, utána pedig a szocialista világ képernyőin arattak sikert. Nem sokkal később Tell Vilmos hőstetteit és tévedhetetlenül célra tartó nyílvesszőit követték nézők milliók világszerte. Robin Hood figuráját a kardforgató kalandhősök tévésorozatairól könyvet író James Chapman az ideológiailag legrugalmasabb hősök egyikének nevezte. A jobboldal számára Robin Hood patrióta harcos és a korona elkötelezett híve, a baloldal számára a kiszolgáltatott, egyszerű nép védelmezője és képviselője.

A második világháború utáni évtizedekben, a nemzeti függetlenségi és felszabadító mozgalmak idején nemcsak a képernyőkön, hanem a valóságban is szép számban bukkantak elő népi igazságosztó hősök, felkelők, gerillák és partizánok. Talán nem véletlenül ebben az időben születtek a brit marxista történész, Eric Hobsbawm írásai a „társadalmi banditáról”: arról a törvényen kívüli lázadóról, aki rablóból nem pandúr lesz, hanem a kiszolgáltatottak hőse. Hobsbawm leírását történeti kontextusban sokan kritizálták, a populáris kultúrában keringő népi hős figurák szempontjából azonban évtizedek óta jó inspirációnak és analógiának tűnik. Pancho Villa, Billy, a Kölyök, Sztyenka Razin vagy Rob Roy – a sor szabadon bővíthető, és nemcsak régebbi western és paraszti társadalmak törvényen kívüli hőseivel (Hosbawm teóriája annak idején a paraszti társadalmakról szólt), de akár mai, városi népi banditákkal. És itt nem is feltétlenül a viszkis rablóra, hanem mondjuk A nagy pénzrablás (Money Heist) kapitalista gépezetet és államhatalmat támadó, szabad rablóira érdemes gondolni, akik ugyan saját jólétüknek is igyekeznek megágyazni, de a globális dolgozó osztályokat képviselve leckéztetik meg a kortárs neoliberális rend urait.

A népi hős figurájára a háború utáni magyar szocialista ideológia és populáris kultúra egyaránt szívesen épített. Látszik azonban a különbség a kommunista hatalomátvétel ideje, a negyvenes évek végének filmje és a hatvanas évek elejének szocialista népszerű kultúrája között. A negyvenes évek végén készült Ludas Matyi, Nádasdy Kálmán és Ranódy László filmjének hőse harcias proto-szocialista lázadó, harsányan kikel a népnyúzó gazdagok ellen. A szocialista Ludas Matyi figurája korai osztályharcos figura, és ekként stilizálódik népi hőssé. A hatvanas évek elején A Tenkes kapitánya már távol tartja magát az osztályharctól. A népnyúzó nemesek helyett inkább az osztrák tisztek a fő ellenfelek: a társadalmi konfliktust a patrióta függetlenségi csatározás háttérbe szorítja, bár teljesen el nem tünteti. Jellemző, hogy a sorozat első epizódja az ostoba és öntelt Eberstein ezredes megleckéztetésével indít, míg a társadalmi és osztálykonfliktusokat (a szegények kiszolgáltatott helyzetét) későbbi epizódokban hozza játékba a sorozat.

A Tenkes kapitánya Eke Mátéja nem volt egyedi és egyedüli társadalmi bandita a korszak kelet-európai népszerű (tévé)kultúrájában. A litván Tadas Blinda történetét a szovjet időkben minisorozat (de már a XX. század elején színmű), a rendszerváltás után többek között rockopera, majd újabb film dolgozta fel. A szlovák Jánosik kalandjai a hatvanas évek elején csehszlovák játékfilmben, majd 1971-ben lengyel sorozatban kerültek elő – pontosan mutatva azt is, hogy egy-egy népi hős szegénylegény miként tud több nemzeti kulturális emlékezeti mintában kitüntetett szereplő lenni. Betyárok, hajdúk, kurucok, szegénylegények történelmi azonosítása vagy kalandos-ideológiai nagy családba szervezése (Tadas Blinda mint a litván Robin Hood) persze csak sok túlzással és a történelmi kontextust, a helyi értékeket elegánsan háttérbe szorítva lehetséges. Ez is része annak, ahogy a kalandtörténet közösséget teremt. Hősök és nézők közösségét.

Ahogy arról már szó volt, a kalandfilm- és kalandsorozat nagyon sok ponton átfedésben volt és van a történelmi filmmel, a kosztümös műfajokkal és az irodalmi adaptációkkal. A szerelemben, háborúban és utazások során próbatételeket kiálló kalandhős különböző hátterek és eltérő kulturális regiszterek előtt és között tudott szabadon közlekedni – akár a magyar tévékultúrában. Míg A Tenkes kapitánya a vagány népi hős kalandjaira, a pár évvel később készült Rózsa Sándor a betyárvilág akkurátus felidézésére összpontosított. Hasonlónak tűnő téma, eltérő eszközökkel. A Rózsa Sándor esetében az irodalmi klasszikus nézőket lekötő, látványos adaptációja volt a cél, nem lekezelve az ifjúsági kalandfilmként címkézett Tenkest, mégis, más regiszterbe helyezve az új produkciót. A Szinetár Miklós rendezésében, komoly költségvetéssel készült sorozat alapja Móricz Zsigmond Rózsa Sándor-regényei közül az első kötet, a Rózsa Sándor a lovát ugratja volt. A nagy apparátussal leforgatott, tizenkét részes sorozat nem akcióközpontú, hanem ráérősen meséli újra a móriczi Rózsa Sándor-legendáriumot. Sok belső monológgal, a környezet és a közeg bemutatásával dolgozik. Előkerülnek természetesen a betyárkalandok és Rózsa szerelmi históriái, de alaposan betekintünk a szegedi urak lakomáinak és a tanyavilág nincstelenjeinek világába is. Azok a nézők, akik A Tenkes kapitányához hasonló szórakoztató kalandtörténetet vártak, valószínűleg csalódtak. Ugyan a sorozat kapcsán sokaknak inkább a tájszólásos beszéd használata és ennek Hofi Géza által elővezetett elhíresült paródiája ugrik be („Jött vörös főcsősz Gödöllőről. Fröccsöt hörpölt. Rögtön vörös nőt dögönyözött ötször. Döngölt földön hörgött, nyögött, gyönyörködött. Jövő őszön jött vörös nőből öt vörös csősz-kölök.”), Szinetár sorozata a kalandtörténet és az irodalmi hagyomány, illetve a folklorisztikus közegábrázolás kombinációja miatt is érdekes. A hazai populáris kultúra azonban a rendszerváltás után nem ezekre az aspektusokra volt fogékony. A Rózsát alakító Oszter Sándor Árpa Attila Argo-filmjeiben Tejesemberként került elő, Antal Nimród A viszkisében pedig biztonsági őrként idézte meg korábbi szerepét és kapcsolt újabb szemeket a kulturális idézet-láncba.

A betyártörténetek és a betyárvilághoz is kapcsolható irodalmi adaptációk mindazonáltal nem tűntek el az ezredforduló utáni magyar mozgóképkultúrából. Novák Emil a 2000-es évek elején hatrészes tévésorozatban, illetve annak moziváltozatában dolgozta fel a bakonyi betyár, Sobri Jóska legendáriumát. Az alföldi tanyavilágot, illetve Móricz műveit (bár nem a betyárokra és a betyáridőkre koncentrálva) Vitézy László tévés adaptációi idézték meg (A Hortobágy legendája, Égi Madár, Pillangó, A galamb papné, A fekete bojtár).