A szocializmus idején készült tévésorozatok rendszerváltást követő utóélete a kulturális emlékezet és az adaptációs gyakorlatok szempontjából egyaránt tanulságos példákkal szolgál. A végtelen választék kortárs sztenderdje azt szeretné sugallani, hogy majdnem minden elérhető: aki kiismeri az algoritmusokat, ügyesen keres, vagy éppen előfizet minél több platformra, az régi és új tartalmakat egyaránt könnyedén megtalál. Azért ez túl szép vízió ahhoz, hogy igaz legyen. A hozzáférés és láthatóság paradoxonjai, társadalmi és kulturális korlátjai továbbra is jelen vannak – a múlt század második felében pedig még egyértelműbben működtek. A szocializmus évtizedeinek centralizált, hierarchikus és erősen kontrollált bemutatáspolitikája masszív és nem is igazán átlátható szelekcióra és cenzúrára épült, ám a rendszerváltást követő időszak demokratikus átmenete sem jelentett, mert nem jelenthetett automatikus átlépést a teljes hozzáférés világába. A múlt század végén és az ezredforduló idején a televíziós ismétlések gyakorlata, illetve a videó és DVD kiadások kanonizációs és szelekciós szisztémája alapvető szerepet játszott abban, hogy mi marad fenn a kulturális emlékezet rostáján. A kelet-európai rendszerváltások után, a kilencvenes években a korábbi médiamonopóliumok rendszere lassan, de biztosan átalakult. A korábban kivételezett helyzetben lévő államszocialista televíziók közszolgálati tévékké próbáltak átalakulni, új értékek mentén gazdálkodva részben a régi anyagokkal, a közelmúlt kincseivel, a mozgóképes archívumokkal. A pályára lépő új kereskedelmi csatornák pedig többek között régebbi idők sikeres filmjeinek és sorozatainak műsorra tűzésével próbáltak és tudtak olcsón beszerezhető, népszerű tartalommal előállni. Az 1990-es évek nosztalgiahullámának ezek a trendek is fontos összetevői voltak – a szocializmus időszakának tévésorozatai pedig ismétlések, újrajátszások, illetve adott esetben folytatások révén élték tovább (vagy élték túl) a maguk életét. Magyar és más kelet-európai példák elég változatos listáját kínálják annak, hogy mely sorozatok, milyen történetek és hogyan maradtak fenn a rendszerváltás utáni átalakulás zaklatott időszakában. Folytatások, ismétlések és újrázások egyaránt felvetették a kérdést, mi és hogyan tud érvényes maradni a radikálisan megváltozott politikai, társadalmi és kulturális térben?

A rendszerváltás környéki, illetve ezredfordulós kelet-európai film- és televíziós színtér trendjeit és a szocialista népszerű kultúra utóéletét tekintve nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a hatvanas-hetvenes években készült sorozatok kapcsán inkább az ismétlés, a hetvenes-nyolcvanas évek darabjai kapcsán pedig az ismétlés és az esetleges folytatás volt a jellemző. A Négy páncélos és a kutya, A Tenkes kapitánya az ismétlések sztárjai voltak, a Kórház a város szélén (egy emblematikus csehszlovák sorozat a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról) vagy a Linda nemcsak újbóli vetítéseket, de folytatást is kapott az ezredfordulón. A folytatások persze már a szocializmus népszerű kultúrájának is részét képezték, főképp a nyolcvanas években. Ebben az időben elsősorban sikeres mozifilmek folytatásai futottak fel a keleti blokkban. Bűnügyi vígjáték, tinifilm vagy épp falusi komédia: sokféle műfajú sikerfilm kapott folytatást vagy épp folytatásokat, melyek közül néhány bőven a rendszerváltás évein is átívelt. A késő-szocializmus és a poszt-szocializmus lengyel sikerfilmese, Juliusz Machulski a nyolcvanas évek legelején például a Vabank elkészítésével robbantott bankot, és pár évvel később elkészítette a második világháború előtti „boldog békeidőkben” játszódó gengsztervígjáték folytatását. Ötvös Csöpi balatoni kalandjairól szintén jól tudjuk, hogy nem álltak meg egy epizód után; miként a szegedi szerelmesek, Füge és Ágota története sem csak első vérig szólt. Dobray filmjével (Szerelem első vérig) szinte egyidőben a szlovák Dusan Rapos pozsonyi miliőben forgatott sikeres tinidrámát (Szökőkút Zsuzsannának, 1986), ami két, ráadásul műfajban is megvariált (bűnügyi szállal, illetve romantikus vígjátéki elemekkel továbbgondolt) folytatást kapott a kilencvenes években. De a nyolcvanas évek kelet-európai tinédzsertörténetei és diszkóláza a prágai mozikat sem hagyták érintetlenül, Jarolav Soukup duplázásának (Discopříběh/Disco Story 1987, 1991) köszönhetően.

A rendszerváltás utáni folytatások elég határozottan próbáltak alkalmazkodni az új trendekhez és a mégoly lokális történeteket is tágabb, európai kontextusba helyezték. A cseh Zdenek Troska a falusi vígjáték erős helyi hagyományokkal bíró műfajából futtatta fel a Nap, széna… sorozatot, amelynek harmadik epizódja, a Nap, széna, erotika (1991) immáron Európa felé is kinyitotta a fiktív cseh falu, Hoštice korábban magába záruló, bohókás világát. Európához akart csatlakozni persze Kardos doktor is az Ötvös Csöpi-filmek rendszerváltás utáni epizódjában (Hamis a baba, 1991), és Szeged helyett Olaszországig értek a szálak Dobray György trilógiájának ezredfordulón készült utolsó részében (Szerelem utolsó vérig, 2002).

Más kontextus, de legalább ennyire tanulságos a posztszovjet filmkultúra ezredforduló utáni remake-kultusza, amely, főképp a 2010-es években a szovjet idők populáris klasszikusainak (Katasztrófa földön-égen, A sors fintora, Menyasszony a zsákban) újrázásaival jelezte a nosztalgia hullámának, illetve a putyini idők szovjet (birodalmi) vágyódásainak dinamikáját.

Ami régen volt, korántsem biztos, hogy teljesen elmúlt tehát…