Sok bejegyzésben tárgyaljuk a szocialista időszak kultúrpolitikájának és televíziózásának egyik alapkérdését: a nevelés, művelődés és a kulturális közvetítés ügyét. Amit a szocialista idők könyvkiadásában az Olcsó Könyvtár, illetve más metszetben a különböző közművelődési mozgalmak próbáltak elérni, az a kezdetektől fontos része volt a Magyar Televízió hitvallásának is. A minőségi irodalmi művek alapján készített minőségi tévéjátékok és tévéfilmek felvilágosult, nevelő, emancipációs programja azonban elsősorban mennyiségi tekintetben volt sikeres. A tévé munkatársai gyakran panaszkodtak arra, hogy a nézők szórakoztatást és nem fajsúlyos drámákat várnak, továbbá tévés költségvetésből és keretek között nem könnyű az innovatív, igényes művek létrehozása. A tévés irodalmi adaptációkkal kapcsolatos elvárások ráadásul nemcsak a nézők részéről voltak vegyesek, hanem a kultúrpolitikusok és a kritikusok részéről is. A tévés adaptációktól sokan elsősorban azt várták el, hogy ismert irodalmi alkotásokat népszerűsítsenek. Nem az önformáló, felemelő, katartikus kulturális találkozások, hanem az ismeretterjesztés és a népszerűsítés volt a legfontosabb. Mindez pedig nyilván gyakran konfliktusba került a televíziós alkotók szerepfelfogásával.

Tanulságos az az interjú, amely 1985-ben, a Magyar Televízió újonnan létrehozott egysége, az Irodalmi és Szórakoztató Dramaturgia szerkesztőség vezetőjével, Lendvai Györggyel készült az Új Tükör magazin számára. Lendvai bemutatta az 1985-ös évre szóló terveket, amelyek három pillére: klasszikus magyar irodalmi művek tévés adaptációja, világirodalmi klasszikusok magyar tévés változatainak elkészítése, valamint irodalmi rangú, igényes szórakoztató alkotások elkészítése. Az első csoportot Eötvös József A falu jegyzője című művének adaptációja képviseli, a másodikat Tolsztoj Kreuzer-szonáta regényének tévés változata, a harmadikat pedig a Nyolc évszak című sorozat. Az irodalmi alapozottság az interjúban kimondva-kimondatlanul a minőség kvázi referenciájának számít. Ha egy tévés produkció irodalmi alkotásra alapoz, akkor már nagy baj nem lehet, a kulturális és minőségi kapocs garantált. Ennél azonban nyilván sokkal többről lenne és lehetne szó. Ahogy Lendvai kiemeli, olyan művekre is fel akarják hívni a figyelmet, amelyek méltatlanul háttérbe szorultak (Kuncz Aladár A fekete kolostor című, első világháborúról szóló művét említi ebben a kontextusban). A televízió tehát egyfelől megerősíti a hazai kulturális kánont, amely alapvetően irodalmi klasszikusokra épül. Saját szerepét tekintve azonban a tévé nem elégszik meg az egyszerű „lekövető” funkcióval, a kánon szimpla megerősítésével. Nemcsak közvetíteni szeretné a bevett értékeket, hanem fel is frissíti azokat (kiemeli az unalomtemetőből), valamint elfelejtett műveket beemel az értékes művek közé. Fontos továbbá, hogy ugyanazon szerkesztőség keretében a hazai és nemzetközi irodalmi klasszikusok mellett az „igényes szórakoztatás” alkotásai is elkészüljenek. Ezen példák említésekor is szerepel az interjúban egy félmondat, miszerint „irodalmi rangú”, továbbá „mai és hazai” alkotások elkészítése a cél. A referencia tehát az irodalmiság, kiegészítve a mai és hazai, azaz felismerhető, lokális színezettel.

A célok és az elvárások egyaránt igen komolyak voltak. Elvárások és lehetőségek csapdahelyzeteiben pörögve azonban a tévés fikciós alkotások, így az irodalmi adaptációk is a gyakran a kulturális presztízs-hierarchia átmeneti zónájába, a középfajú vagy midcult művek körébe sodródtak. Regiszterek között közvetítettek, sokak számára tettek elérhetővé kiemelkedő kulturális alkotásokat, maguk azonban ritkán számítottak kiemelkedőnek. A midcult csapdája azért is veszélyes volt, mert már eleve a televízió sokak szemében átmeneti, azaz nem magasművészeti médiumnak számított. A kelet-európai tévékultúra kutatója, Imre Anikó egyik magyarul is elérhető tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a „minőségi televízió” fogalma magyarul ellentmondásosnak tűnik, hiszen a magyar és a legtöbb kelet-európai kultúrában a tévével ritkán asszociálnak kivételes értékeket. A magyar televíziós kultúra tárgyalása kapcsán valóban sokszor előkerül, hogy a televízió a filmgyárhoz és a filmes világhoz képest alacsonyabb presztízsű terület volt. Ez a tézis gyakran olyan variációban jelenik meg, amely a filmkészítést, főképp a művészfilmkészítést a politikai kezdeményezőszereppel és aktivitással kapcsolja össze, a televíziós produkciókat pedig politikai aktivitás szempontjából semlegesnek (magát a tévé médiumát pedig kifejezetten erős cenzurális kontroll alatt lévőnek) tartja. Kivételek természetesen vannak. A hazai filmkritika és kulturális nyilvánosság mindig is megformált egy csöndes (minőségi) tévés kánont, ám ez a kánon lényegében a játékfilmes kánon kistestvére vagy tükrözése. Javarészt a szerzői (játékfilmes) kánonban szereplő rendezők televíziós produkciói emelkedtek és emelkednek a láthatósági küszöb fölé: Fehér György Shakespeare-rendezései (például a III. Richárd), Bódy Gábor (Hamlet), Gothár Péter (Felső-Ausztria), Tarr Béla (Macbeth) munkái, tehát javarészt a hetvenes években pályára lépő nemzedék televíziós munkái. Mellettük ott vannak, ott voltak a hazai tévés fikciókészítés további nagy nevei: Zsurzs Éva, Szinetár Miklós, Esztergályos Károly – a kánontól távol, a képernyőkhöz közel.

A televízióban aktív alkotók gyakran ki is fakadtak az elismertség hiánya, a lenézett műfajnak tekintett tévés produkciók alulértékeltsége miatt. Jellemző, ahogy Szinetár Miklós a beágyazott hierarchiák rendszerét említette egy Kozák Gyulának adott életútinterjúban:

„Először voltam az operettben, amit lenézett az egész világ, merthogy operett. Utána csináltam a musicalt, amit lenézett az operett, merthogy az valami új és más. Utána voltam a televízióban, amit lenézett a film, megállás nélkül, és ez igy van mind a mai napig. Elmentem az Álmok álmodói című kiállításra, a Millenniumi Parkba. Három falon vannak „hirdetve” a magyar filmesek, de egy magyar televíziós sincs a falon. Az ugyanis nem elég elegáns. Az Operett Színház persze, szintén nem létezik a kiállítás rendezői számára. Frankfurtban, Münchenben, Tokióban, Osakában, Triestben kell, de itthon az nem elegáns. Ez egy kis sznob ország!”

Amúgy elég egy gyors keresés az újság- és folyóiratarchívumban, és látható lesz, mi mindent neveztek a Kádár-korszakban lenézett műfajnak. Volt, aki a krimit, más a kabarét, vagy általában a humort, a komikumot, de ilyen összefüggésben került elő a versmondás is. Vegyes, de nemes társaság. pontosan mutatja a magyar kultúra regisztereinek komplex dinamikáját.